Lajtha László (1892 – 1963) a XX. század első felének Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett legjelentősebb magyar zeneszerzője, népzenekutatója és zenepedagógusa volt. A kép azonban ennél jóval árnyaltabb, hiszen mindemellett zongoraművész, karmester, egyházzenész, hangversenyszerkesztő és zenei ismeretterjesztő, hangszertörténeti szakember, a nemzetközi kultúrdiplomácia kiemelkedő alakja, hazai és európai tudományszervező is volt.
Jómódú és művelt budapesti polgárcsalád gyermekeként jött a világra, másfél éves korában kezdett olvasni, hatévesen zongorázni, hétévesen komponálni. Bartók és Kodály példájára kezdte a népdalgyűjtést, a nála egy évtizeddel idősebb két zeneszerző tizenhét évesen fogadta munkatársául, s Lajtha egy év múlva már gyűjtőútra indult Erdélybe, édesanyja szülőhelyére.
A budapesti Zeneakadémián végzett, közben közgazdaságtani doktorátust is szerzett, majd Lipcsében, Genfben és Párizsban folytatta zenei tanulmányait. A francia fővárosban töltött évei meghatározónak bizonyultak. Zenéje a magyar és francia hatások sajátos ötvözete, ezért is nevezik a „legfranciásabb magyar zeneszerzőnek”.
Huszonegy évesen a Magyar Nemzeti Múzeum hangszergyűjteményének őre lett, 1924-től a múzeum népzenei osztályán dolgozott. Az első világháborúban a fronton szolgált, tanítani 1919-ben kezdett, neve ebben az évben a Kassák Lajos Ma című folyóirata által rendezett koncert műsorlapján szerepelt először együtt Bartókéval és Kodályéval.
Erdélyben, a Felvidéken és a Nyugat-Dunántúlon közel kétezer népdalt gyűjtött össze, sokat kutatta a cigányok zenéjét, és ő ismerte fel az egyes népdaltípusok és az egyházi zene, főleg a gregorián rokonságát.
Fontos szerepet játszott a rádió zenekarának újjászervezésében, igazgatása alatt nem engedte, hogy saját műveit játsszák a rádióban. 1946-ban rövid időre a Néprajzi Múzeum igazgatója lett, majd 1947-től egy évig Londonban élt és dolgozott, ahol részt vett az UNESCO védnöksége alatt működő, londoni székhelyű Nemzetközi Népzenei Tanács megalakításában, amelynek haláláig vezetőségi tagja volt.
1948-as hazatérése után állásától megfosztották, egy időre egzisztenciálisan ellehetetlenítették, majd 1951-ben – népzenekutatói munkásságáért – váratlanul megkapta a Kossuth-díjat. A kitüntetést nem akarta elfogadni, végül mégis átvette, és a pénzt a rászorulókkal osztotta meg. Csak 1952-től taníthatott újra népzenegyűjtést a Zeneakadémián, tanítványa volt többek közt Ferencsik János és Kórodi András karmester, Tátrai Vilmos hegedűművész. 1955-ben megválasztották a Francia Művészeti Akadémia tagjának, de a hatóságok nem engedélyezték kiutazását. Haláláig a budapesti Francia Intézet zenei tanácsadójaként működött.
Korának egyik legnagyobb hangszerelő művésze, kiemelkedő zenepedagógusa is volt, miként úttörő a néptánckutatás terén is. A táncokat a koreográfia lejegyzése mellett filmen is rögzítette. Szoros szálak fűzték a költő Paul Valéryhez, a zeneszerző Maurice Ravelhez, Arthur Honeggerhez, Szergej Prokofjevhez és a múlt század legnagyobb zenepedagógusához, a francia Nadia Boulanger-hez.
1995-ben a nevét viselő díjat alapítottak a rádióműsorokban zenei ismeretterjesztő, zenekritikai és előadó-művészeti területen végzett, kimagasló teljesítmények elismerésére. 2001-ben posztumusz Magyar Örökség Díjat kapott.
Egykori Váci utcai lakóházán emléktábla őrzi nevét, szobrát 2015-ben avatták fel a közeli Károlyi-kertben. 2017-ben, születésének 125. évfordulóján a Magyar Nemzeti Bank Lajtha-emlékérmet bocsátott ki, s a Zenetudományi Intézetben szobrot avattak a tiszteletére. Zeneszerzői hagyatéka a Zenetudományi Intézetben, népzenekutatói hagyatéka pedig a Hagyományok Házában található.
„Ha van valami új abban a szerepben, amelyet a muzsika történetében vállalni szeretnék, akkor ennek jelentősége az, hogy visszavinni a sok »izmus« után a muzsikát a humanizmus területére. Nagy gesztusok, u. n. mélységek nélkül való emberi emberhez, amilyen volt a muzsika Haydn és Mozart kezeiben.” A nemzetközi érvényességű muzsika alapjának az erős nemzeti gyökereket tekintette. Azok a gondolatok, amelyeket a komponista az általa oly nagyra tartott mesterről, Debussyről mondott, egyben saját ars poeticája részeként is tekinthetők: „Az igazi nagyság adni is tud, elfogadni is. Egyszerre tud nemzeti és nemzetközi is lenni. Kitágítja a nemzeti művelődés határait, befogadja az általános emberi minden hozzája érkező áramlását, és nem is ismeri a szűk, elzárkózó, nemzetinek csúfolt gyűlölködést…Aki hazája művészetének mutatja meg az igazi honi utat, akinek gyökerei mélyen megkapaszkodnak a hazai műveltség hagyományaiban, akárhogyan is csak nemzetit akar alkotni – ha igaz ember és igaz művész, ha magasra emelkedő géniusz – mégis egyetemes jelentőségűt teremt.”
